De Lessagne márki egy fiatal, festett hajú színésznőnek udvarolt, amikor Philibert Bouton, a színész, akinek a Tökkelütött volt a csúfneve, Párizs egyik forgalmas utcáján egy robogó hintó elé vetette magát. A márki abban a pillanatban verejtékben fürödve hajtotta a fejét a festett hajú színésznő testének puha vánkosára, és Philibert Bouton lelkéért két angyal szállt le, hogy a Mindenható eleibe vigye. A festett hajú színésznő unottan bámulta a márki hálószobájának falát díszítő piros tapéta mintáit, és egy Philibert Bouton nevű, Tökkelütött csúfnévre hallgató színészre gondolt, akinek, ha csak egy kicsivel is több sütnivalója lenne, neki nem kellene a márki nyálkás teste alatt feküdnie.
Pocsék kezdés egy elbeszéléshez. Csak néhány sor került papírra, de már mindenki ásítozik, a márki unja a színésznőket, akik mindig olyan egyformák, Philibert Bouton kiábrándító módon megbánta, hogy öngyilkos lett, a színésznő pedig szóra sem érdemes. A szerző éppen kétségbe esne, amikor eszébe jut egy mentő ötlet. A színésznőnek valami váratlan dolgot kellene tennie. Például eszébe juthatna, hogy a márki előszobáját egy piros szőnyeg díszíti. Ez a látszólag banális dolog igenis jelentős mozzanat a történet szempontjából. Ugyanis a piros szőnyeg sok mindent elárul az ott lakók egyéniségéről. Bár ez hazugság, csak egy jól bevált fordulatot próbált kamatoztatni a szegényes fantáziájú szerző, amely szófordulatra az ítészek rögtön lecsaphatnának, és vaskos köteteken keresztül elemezhetnék a piros szőnyeg pszichoszomatikus hatását De Lessagne márki és a posztmodern korában. No, de mindegy.
Az előszobában rendhagyó módon egy piros szőnyeg volt. A narráció íratlan szabályai szerint most az előszobában található többi tárgyat kellene leírni, hogy ebből a leírásból lágyan „átcsusszanjunk” a szereplők mélylélektani elemzésére. De a szerző inkább átugorja ezeket az agyoncsépelt részeket, amelyek úgy sem érdekelnek senkit, és közben a márki is elaludt izgalmában. De ez végzetesnek bizonyult, mert többet nem ébredt fel. Akkor a színésznő már rég elhagyta a márki szerelmi fészkét, hogy visszatérjen saját otthonába. De visszatérve a márkihoz, aki alattomos módon csendben meghalt, el kell mondania a szerzőnek, hogy a piros szőnyeg is eltűnt az előszobából, és ezzel a ravasz trükkel elindult a rémtörténet.
Hosszan vívódtam azon, hogy leírjam-e a következő mondatot: A márkiné ötkor elment otthonról. Minthogy a márkiné sohasem ment el otthonról, és főleg nem öt órakor. És így ez teljesen értelmetlennek tűnt. Egy kicsit összezavarodtam.
(a történetet újból el kell kezdeni, mert a szerző hülye, a szereplők bemutatása, illetve a szerző elalszik)
De Lessagne márki vidéken nősült. Felesége nem volt sem túl szép, sem túl okos, de szerette a márkit. De Lessagne azonban inkább a pénzéért vette el, mintsem lángoló érzelmeiért. Ezt felesége is hamar felismerte. Vidéken éltek, bár az ifjú férj üzleti ügyeire hivatkozva egyre több időt töltött Párizsban. Azonban a látszat fenntartásának érdekében mindig visszatért hitveséhez. A márkiné kezdett belenyugodni, hogy házassága boldogtalan, és megpróbált alkalmazkodni férje szeszélyeihez. A márkin már azokban az időkben erőt vett a beteges vonzódás a harsány színek iránt. Elsősorban a piros izgatta. A piros brokát függönyök, a piros ágytakarók, a piros női toalettek, és a vörös hajú nők. A márki felesége példamutató módon viselte el és elégítette ki hites urának hóbortjait. Ruhatárát kicserélte. A cselédlányok új ruhákat kaptak. A márki még lakáját is piros libériában járatta. A házukat ellepte a piros minden árnyalata.
Aztán a márki, hogy enyhítse vidéki magányát, furcsa embereket hozott magával Párizsból. Színészek, kártyajátékosok, életművészek, szélhámosok lepték el a márkiné házát. Végeláthatatlan dorbézolások kezdődtek. A márki hitvese mindennap imádkozott, hogy férje megváltozzék, aztán egyszer csak, amikor a márki egy állítólagos vörös hajú grófné társaságában tért vissza otthonába, aki a legrémesebb párizsi akcentussal beszélt, akkor az asszony úgy érezte, hogy neki már nincs mit keresni De Lessagne márki oldalán.
Mindenből kiábrándulva önként kolostorba vonult, ahol reményei szerint, lelki békéjét szerette volna újra megtalálni. Itt találkozott azzal a fiatal lánnyal, akit anyja erőszakkal küldött a zárdába. Már évek óta élt a falak között, és nap mint nap reménykedett abban, hogy egykori vőlegénye eljön, és elviszi ebből a börtönből.
Úgy gondolom, hogy a műveltség, az olvasottság elengedhetetlen feltétele az írásnak. Én magam például mindennap több órát pallérozott elmék társaságában töltök. Néhány kritikusom, amint azt tapasztalni fogod, nyájas olvasó, ezt kétségbe vonja, és mindenféle alávaló rágalommal illet. Ez most csak úgy eszembe jutott.
A márki szellemdús ember hírében állt Párizsban. Ugyan végtelenül ostoba volt, de züllött életmódja ellenére sikerült megőriznie arcának kisfiús báját, amelynek sikereit köszönhette. Csapongó természetű volt, és így a szerelemben sem tudott állhatatos maradni. Bár nem a változatosság vitte ezekbe a kalandokba, hiszen a márki régi család sarjaként alapvetően igen konzervatív volt, hanem inkább azoknak az embereknek a tehetetlensége, akik nem tudják, hogy mit is akarnak az élettől. No persze ehhez még vérmes természete is hozzájárult, amely soha sem hagyta nyugodni, főleg nem a kies párizsi utcákon, ahol annyi a kísértés, hogy a márkinál szilárdabb jellemek is elbuktak már. Más részről pedig gyenge szellemi képességei sem engedték, hogy intellektuális örömöket keressen, ezért megmaradt az érzéki kalandok futó, de annál boldogítóbb mámoránál.
Ezzel szemben Philibert Bouton pont az ellenkezője volt, noha ő sem dicsekedhetett szellemi kincsekkel. A nőktől betegesen félt, és bár a színpadon nem egyszer csodálatot váltott ki játéka, de amint leereszkedett a függöny, elvesztette minden bátorságát, és ügyetlenül csetlett-botlott. Hebegett, hápogott, egy értelmes mondatot nem tudott kinyögni. Mozgása esetlenné vált, akárhová nyúlt, mindent levert, összetört, egyszóval reménytelenül ügyefogyott volt. Ezen kívül reménytelenül szerelmes. Hogy éppen kibe, az rendszerint sűrűn változott, habár ha a környezetéhez tartozó nőket alaposabban megvizsgáljuk, akkor be kell látni, hogy Philibert Bouton mégis csak állhatatosan kitartott ugyanannál a típusnál. Ezek után nem egészen egyértelmű, hogy Philibert Bouton miért is lett öngyilkos. Nos, ezt én magam sem értem.
A poroszló látszólag teljesen hülye volt, de valójában neki van a legtöbb sütnivalója az egész történetben. Utálta a márkikat és a színészeket. Mindkettőt alávaló élősködőnek tartotta. Különben kistermetű, köpcös alak volt, aki sohasem nézett mások szemébe. Emiatt sokan félreismerték igazi jellemét. Voltak, akik jelentéktelennek gondolták, mások szégyenlősnek tartották, de voltak olyanok is, aki úgy vélekedtek róla, hogy egy félnótás. Az igazság az volt, hogy szerette megtéveszteni az embereket.
A színésznő, ahogy hazatért, ott találta a barátnőjét, aki szintén színésznő volt, szintén festett hajú, ő is ismerte a piros szőnyeget és a márki hálószobájának falát díszítő piros tapéta mintáit. Ezen kívül még Philibert Bouton meghitt barátai közé tartozott. A két nő sietve felment a lépcsőn, amely az aprócska szobához vezetett, és hamarosan elmerültek kedvenc témájukba, azaz a férfiak pocskondiázásába feledkeztek, mit sem sejtve a márki váratlan elhalálozásáról. Mindeközben a márki már Philibert Bouton oldalán lógatta a lábát a másvilágon, ebben a tekintetben nem sokat változtak körülötte a dolgok, hiszen életében sem csinált mást. Philibert Bouton nagyon meglepődött, nem gondolta volna, hogy ilyen hamar viszontlátja a márki utált személyét, akinek a létezése annyi keserű órát okozott neki még ott lenn a földön.
A márki lakája, aki kifinomult diszkréciójával vívta ki ura megbecsülését, felfedezte a márki hiányos öltözetű holttestét, és mivel gyanús volt neki ez a hirtelen kimúlás, lévén a márki mindig makkegészséges, ráadásul ura kedvenc piros szőnyege is eltűnt a lakosztályból, azonnal elment, hogy jelentést tegyen. Párizsban ez nem működött olyan egyszerűen, de néhány óra leforgása alatt sikerült a megfelelő poroszlóval beszélnie. A poroszló gondolkodott, hogy ilyenkor mit is kell tennie. Ez sokáig tartott, de végül kisütötte, hogy jobb lenne, ha a lakáj mindent bevallana, és azt is elmondaná egyúttal, hogy hova tette az aranyakat. A lakáj először azt hitte, hogy a poroszló megbolondult. Természetesen kikérte magának az aljas feltételezést, hiszen az által, hogy egy ilyen előkelő úr szolgálatában állt, úgy érezte, ő maga is felemelkedett, és ha éppen nem is nemesedett márkivá, de azért mindenképpen különb volt, mint ez a söpredék a városházán. A poroszló nem az a típusú ember volt, aki túl sokat adott volna az emberi érzékenységre, nem is válhatott volna be, mint főúri lakáj, ezért egy hanyag mozdulattal félresöpörte a lakáj fennhéjazását, és tarkón ragadta a brigantit. Mármint hogy az ő szemében mindenki, aki nem a törvényt védte poroszlóként, az csakis valami hétpróbás gazember lehetett. A lakáj kétségbe esetten gondolt vissza azokra a szép napokra, amikor még gazdája élt, és neki nem kellett ilyen emberekkel keverednie. Amikor még nem egyszer elkísérhette urát éjszakai portyázásaira, amelyek legtöbbször a márki buja kívánságait hívatottak kielégíteni. De ennek immár vége szakadt, hiszen a márki holtan feküdt, a piros szőnyeg meg eltűnt. A poroszlónak jó napja volt, így hamarosan megkegyelmezett áldozatának, és atyai hangon arra kérte, hogy hordja el magát, és ne dugja az orrát Párizs városát érintő ügyekbe. A lakáj ekkor gyorsan elszelelt, és mivel most már annyi mindet nem értett ebben a kibogozhatatlannak tűnő ügyben, inkább összepakolt, és elutazott normandiai rokonaihoz, anélkül, hogy bárkit értesített volna a márki haláláról.
A poroszló, miután látta, hogy sikeresen megszabadult egy kellemetlenségtől, jókedvében fütyörészve indult el szeretőjéhez. Amikor abba a szűk sikátorba ért, ahol a lány lakott, már messziről látta a lakásból kiszűrődő gyertyafényt. A lánytól éppen akkor ment el a barátnője. A poroszló szuszogva érkezett fel a lépcsőn, és jókedvűen rúgta be az ajtót a párizsi poroszlók öntudatával.
Nos a szerző ezen a ponton aludt el, és egy durranásra ébredt föl, amit az asztalhoz ütődő kobakjának vélt, de valójában a poroszló által berúgott ajtó hangja volt. Világossá vált, hogy ez így nem mehet tovább, és azonnali hatállyal ki kell rúgni a szerzőt, aki eddig is csak összekuszálta a szálakat, mert például mi van a piros szőnyeggel?
Szóval a poroszló megérkezett szeretője lakására, aki mellesleg egy festett hajú színésznő volt, hogy egy közös ügyüket megbeszéljék. A nő ugyanis, kihasználva gazdag férfiak pártfogását, tippeket adott a poroszlónak, aki ily módon egészítette ki igencsak szerény jövedelmét. De ezúttal másképp alakultak a dolgok. A márki halála mindent felborított, és veszélyeztette az egész kis vállalkozás további létét. Miután a színésznő a terv szerint eljött a márkitól, a poroszló megvárta volna, hogy a márki is távozzon, és csak azután ment volna fel a lakásba. De miután hiába várakozott, és a márki sem mutatkozott, visszament a posztjára. A lakáj beszámolója elkeserítette őket, mert ezek szerint valaki nem csak ellopta tervüket a márki piros szőnyegével együtt, de még bajba is sodorhatja őket. De miért kellett a márkit megölni? Ezeket a sorokat az elbocsátott szerző írta, tehát nem kell érvényesnek tartanunk.
(minden zavaros)
Párizs utcáin mászkáltam éppen, amikor megláttam a félhülye poroszlót De Lessagne márki lakása közelében ácsorogni. Mivel ismertem a fickót, rögtön tudtam, hogy valami rosszban sántikál. Gondoltam, várok egy kicsit az egyik kapualjban. Kis idő múlva egy festett hajú ribanc jött ki a márki házából, és azt hitte az a cafka, hogy senki sem látja, ahogy odamegy ehhez az akasztófára való gazemberhez, és valamiről pusmognak. Aztán a nő elment. Ez a félnótás egy darabig várt, aztán ő is elment. Nos, nem értettem, hogy mi volt ez az egész, de nem sokat foglalkoztam a dologgal, mivel nekem is volt éppen elég bajom, éppen aznap nyerte el minden pénzem kártyán egy Philibert Bouton nevű bitang, aki valami ócska komédiás volt egy rozoga színházban. Emiatt eléggé el voltam szontyolodva. De aztán hirtelen gondoltam egyet, és felugrottam a márkihoz, hátha ő ki tud húzni a bajomból, hiszen így is sokkal tartozott nekem. Az ajtó félig nyitva volt, tehát beléptem. Ott feküdt az az átkozott piros szőnyeg, amelyet a márki annyira szeretett, és én annyira gyűlöltem. A márki a hálószobájában volt. Az ágyában feküdt, látszólag mély álomba zuhanva. Gondoltam, felébresztem, hogy beszéljek vele, de aztán mégis máskép döntöttem. Kimentem, feltekertem a szőnyeget. Ismertem a lakás minden zegzugát, ezért azt is tudtam, hogy hol tartja a márki aranyait. Először arra gondoltam, hogy csak annyit veszek el, amennyire szükségem van, de aztán, egye fene, van ennek elég pénze, elvettem az egészet.
Mellesleg eszembe jutott, hogy annak a hülye tollforgatónak a lekenyerezése sem lesz olcsó mulatság, mert az a részeges disznó, azon kívül, hogy megállás nélkül dönti magába a bort, egy kicsinyes kapzsi pojáca. De őt mindenképpen meg kellett vesztegetnem, hogy elterelje rólam a gyanút a márki halálával kapcsolatban, sőt ingyen és bérmentve egy nagyszerű alapanyagot is szállítottam neki irodalmi munkásságához, olyant, amilyent már nem tudott volna kitalálni azzal, a borgőzös agyával. Szerénység nélkül állíthatom, hogy a poroszlóról és a színésznőről szóló intrikus történet kiváló. Ki gondolta volna, hogy ez a holdkóros kirúgatja magát. Ha nem vedelt volna annyit, most nem nekem kellene itt görnyednem a papír fölött. Nem tudom, hogy mi a tanulság, de azt tudom, hogy jobb dolgom is akad, minthogy itt firkáljak.
Visszatérve az én dolgomhoz, így utólag azt mondom, hogy ezt a hülyét kellett volna elintéznem a márki helyett, és akkor most minden egyszerűbb lenne. Szóval, ahogy megérkeztem a városházára, rögtön abba az agyalágyult jöttmentbe botlottam. Mondanom sem kell, hogy remekül szórakoztam, amikor láthattam az elképedt fizimiskáját. Sehogy sem fért abba az üres fejébe, hogy ki előzhette meg a márki lakásában. No persze, azért volt olyan dörzsölt, hogy megjátssza magát, és rám akart ijeszteni. No de, én sem voltam rest, belementem a játékba, úgy tettem, mint aki jól megijed, és gyorsan eljöttem onnan. Tudtam, hogy azonnal elmegy a festett cemendéhez. És így bőségesen volt időm a piros szőnyeget elvinni a szállására. Utána már csak annyi dolgom volt, hogy visszamenjek a városházára, és egy másik poroszlónak előadjam, hogy a márkit megölték, a házából eltűntek az értékei, és hogy egy köpcös poroszlóra gyanakszom, aki a márki szeretőjével tart fenn szoros kapcsolatot. Innentől kezdve már minden gyorsan ment. A szőnyeget, mint a legfőbb bűnjelet megtalálták a gyilkos szállásán.
(megszólal egy ismeretlen hang)
Mindig bajban voltam az emberekkel. Zavarba hoztak. Többnyire ők sem tudtak mit kezdeni velem. Ezért kapcsolataim felszínesek és üresek voltak. Azt hitték rólam, hogy ostoba vagyok. De ez nem egészen így volt. Csak nem tudtam jól kifejezni magam. Inkább hallgattam. De kártyázni szerettem. Az jó volt. Sok férfi azért izzad együtt, hogy elnyerje mások hitvány kis aranyait. Sokáig elnézegettem volna az arcokat. Már felismertem a különféle típusokat. A kártyaasztal melletti viselkedésből fel tudtam már építeni egy ember egész jellemét. Voltak a tétovák, akiken látszott, hogy nem tudják, mit keresnek itt. Nem saját örömükre játszottak, hanem inkább a többiek kedvéért. Lassú, lomha mozdulatokkal, kétségbeesett arckifejezéssel görnyedtek a lapjaik felett. Szegény kis emberek voltak, akikről nem lehetett tudni, hogyan keveredtek ilyen rossz társaságba. Az otthon gondjai ott súlyosodtak a vállaikon, és bár mindig vesztettek, alig csörgött néhány arany az erszényükben. Elveszett lelkek voltak. Nem volt számukra irgalom. Aztán voltak a tréfacsinálók, akiket ugyanúgy nem érdekelt a játék maga. Ők csak a társaságért jöttek. No persze kihasználták az alkalmat, és otromba tréfákkal próbálták elterelni a játékosok figyelmét. Persze ez a vérbeli játékosokat nem érdekelte. De ez a tréfacsinálókat egy percig sem zavarta, mert ha minden kötél szakadt, ők maguk is jól el tudtak döcögni saját vicceiken. Ha az elveszett emberek az otthon nyomorúsága elől keveredtek ide, akkor ezek a szomorú emberek az otthon sivársága elől menekültek. Síró kis bohócok voltak. Komédiázásukban mindig volt egy kis keserűség. A vérbeli játékosok mindeközben könyörtelenül nyerték el a többiek szánalmas kis aranyait. Csalhatatlan szimattal fürkészték ki esélyeiket, és kutatták fel a jó lapokat. Szemükben elszánt magabiztosság ragyogott. Nekifeszülésüket semmi sem gátolhatta meg. Sem egy réveteg, bizonytalankodó tekintet az elveszett lelkek táborából, sem egy eltévedt vidámság. Ők biztosan haladtak a cél felé.
Én inkább a vesztesek csoportjába tartoztam. De ez nem vette el a kedvemet attól, hogy minden egyes alkalommal megjelenjek, és veszítsek. A legtöbbet a márki nyert tőlem. Ő a szerencsések közé tartozott. Azok közé, akiknek nem lehet tudni, hogyan és miért, de minden sikerül az életben. Nyert, és csak nyert, bár sokszor olyan részeg volt, hogy kicsordult a nyál a szája szélén. Mégis mindig nyert. Lehetetlen alak volt.
A márki nem tudta, de amikor ő nem volt ott, a lakája is szívesen részt vett a kártyacsatákban. Ez az ember viszont egy szörnyeteg volt. Nem ismert viccet. Nyerni akart mindenáron. Talán ezért tudta olyan könnyedséggel megölni a gazdáját. Mert ő volt az, tudom. Mint ahogy ő volt az, aki a kocsi alá lökött, mert én nem akartam öngyilkos lenni. Soha sem jutott volna eszembe ilyet tenni. Szóval a lakáj rendszeresen játszott, de De Lessagne nem tudott róla, bár szerintem őt ez sem érdekelte volna túlságosan. Különben azt pletykálták erről a lakájról, hogy jó családból származott, de apja elvesztette minden vagyonát, ezért nem élhetett a rangjának megfelelő életet. Én nem tudom, ez igaz-e, de tény, hogy nagyon furcsa ember volt, és volt valami a szemében, ami mindig is megrémisztett. És szerintem a márkit teljes szívből utálta. Mindig annyira kenetteljesen beszélt róla, hogy az már rosszabb volt, mintha szidalmazta volna.
Azon a napon, amikor megölt engem, sunyi, alamuszi pofával érkezett meg szokásos kártyabarlangunkba. Felmérte, hogy hány balek van ott, akit meg lehet kopasztani. Ilyenek mindig akadtak jócskán. Például én. Nem tudom, miért ültem le vele, hiszen jól ismertem trükkjeit, és mindig elnyerte az egész gázsimat. De csoda történt. Nyertem. És csak nyertem. Én sem tudom, hogyan, de egyfolytában csak nyertem. Valaki odahajolt, hogy figyelmeztessen: vigyázzak ezzel az apagyilkossal, mert nem tűri, hogy elnyerjék a pénzét. De én akkor már vérszemet kaptam, hiszen még soha életemben nem nyertem, főleg nem egy ilyen játékostól.
Egy szó mint száz, ezt nem bírta elviselni ez a gazember, és amikor a győzelemtől megittasulva hazafelé botorkáltam, egyszer csak mögém lépett, és egy robogó hintó alá lökött. Egy pillanat volt az egész. Nem komédiázás volt, mint a színpadon és a kártyaasztalnál. Itt vérre ment a játék. Az én véremre. Ennyi. Csontjaim ropogtak, recsegtek. Szétfröccsent a vérem. Meghaltam. Egyszerű. Pedig mennyit alakoskodunk a színpadon, hogy minél hitelesebb legyen.
(és ezzel még mindig nincs vége)
Gyermekkoromat vidéken töltöttem. Legjobb barátom Alphonse volt, apám barátjának fia. Eldöntött tény volt, hogy az ő felesége leszek, ha eljön az ideje. Szinte mindig együtt voltunk, hiszen a két család a legnagyobb barátságban volt egymással. De egy nap kitört a vihar. Valami pénz miatt apáink összevesztek, sőt még per is lett belőle. Nevetségesnek tűnt az egész, hiszen két jó barátról volt szó, ezenkívül mi is jegyesek voltunk. De én nem tudtam, miről volt szó. Nem értettem hozzá. Az ő apja elperelte egész vagyonunkat. Apám megölte magát. De anyám nem adta fel a reményt, és folytatta a küzdelmet. Én persze mindennap vártam Alphonse-t, de ő a viszály óta nem jött többé hozzánk. Egyszer ugyan titokban kaptam tőle egy levelet, hogy ne féljek semmit, hamarosan minden rendeződik, és minden olyan lesz, mint régen. És én mindennap erre vártam. De semmi sem változott. Sőt anyám egyre ingerültebb lett, velem meg egyre hűvösebben beszélt. Már senki sem említette a jegyességemet. Nem értettem semmit. Nagyon fiatal voltam.
Egy nap anyám levelet kapott. Minden elveszett. Vagyonunk odalett. Alig maradt valamink. Anyám, aki már ki sem ejtette a gyűlölt családnak a nevét, teljesen kétségbe ejtett azzal, hogy ne számítsak semmiféle menyegzőre, mert szerelmem Párizsban cafkákra költi egykori hozományomat. Persze én ezt sohasem hittem el. Anyám sohasem szeretett igazán engem. Mindig a fivéremet bálványozta. Így aztán nem lepődtem meg azon a javaslatán, inkább kétségbeestem, amikor fivérem érdekében, arra kért, hogy mondjak le az engem megillető részről, és vonuljak inkább kolostorba. Ebben a helyzetben úgysem tudok rangomnak megfelelően férjhez menni. Ez a csata hónapokig tartott köztünk, végül megadtam magam, mert nem volt más választásom.
A reményt sohasem adtam fel. Mindennap kívántam, hogy vőlegényem eljöjjön értem. Az apácák eleinte még próbáltak meggyőzni, hogy jobb nekem, ha beállok közéjük, de én átmeneti állapotnak tekintettem ott-tartózkodásomat, és minden rábeszélésüket ridegen visszautasítottam. Teljes apátiában éltem, egész nap a cellámban voltam, senkivel sem beszéltem, semmit nem csináltam, csak vártam, és ma már tudom, hogy a csodára vártam. Semmi nem érdekelt, csak az, hogy kijussak valahogy. Néha napján még az is eszembe jutott, hátha az anyám meggondolja magát, hiszen mégiscsak az egyetlen lánya voltam. Vagy esetleg a fivérem. De nem jött értem senki. Évek teltek így el. A márkiné ilyen állapotban talált rám. Vele szóba álltam. Barátok lettünk. Ő beszélt rá, hogy legyek apáca.
Amikor anyám ebbe a helyzetbe kényszerített, azt hittem, ez életem legnagyobb csapása. Akkor még nem tudtam, ennél sokkal nehezebb lesz elviselnem azt, hogy azok, akiket egykor szerettem, mivé lettek. Egykori szerelmem De Lessagne márki teljesen átadta magát a züllött életnek, de ami még ennél is szörnyűbb, hogy fivérem igazi szörnyeteggé vált. Bár évek óta nem hallottam felőle, a márkinétól megtudtam, hogy férje lakája lett, egyben visszataszító dorbézolásainak megszervezője.
(végre szóhoz jut a szerző, bár ez nem hivatalos)
Nos végre. A sok fecsegésben elvész a történet veleje. El kell mondanom, hogy én nem apja vagyok történetemnek, hanem csak mostohája. Ugyanis a piacon sétálgatva találtam rá néhány papírtekercsre. Elkezdtem olvasgatni, de hamarosan kiderült, hogy a legrémesebb párizsi dialektusban íródott, így keresnem kellett egy fordítót. Hamarosan találtam egy suhancot, aki két zsák búzáért segített nekem megfejteni az irományt. Ezt valami poroszló írta, akit később egy márki meggyilkolásáért felakasztottak (ezt már én magam derítettem ki). Ez a jóember sok ostobaságot összehord ezeken az oldalakon, bár hozzáteszem, hogy a suhanc is belekontárkodott néhány ponton a poroszló zagyvaságaiba. Ezekért nem vállalhatok felelősséget. Bár ha jobban belegondolok, annyi mindenki belebeszélt már az elbeszélésembe, hogy egy eszetlen kölyökkel több vagy kevesebb, már igazán nem számít.
2005.
John Wayne cowboyként lovagolt a prérin. A távolban, a látóhatár szélén, egy lakónegyed emelkedett: csupa tízemeletes panel. De ez nem zökkentette ki John Wayne-t, akiről köztudott, hogy nem egykönnyen jön zavarba. Öntudatosan lovagolt tovább. A préri közepén valaki zongorázott. Ez már azért sokkal furcsább volt, de hősünk John Wayne csak egy szemöldökrándítással nyugtázta a furcsa esetet. A zongorista Ravel egyik művét játszotta: Pavane egy infánsnő halálára. John Wayne önkéntelenül is elkezdte dúdolni. Azonban azonnal visszarántotta a kantárt, amikor az infánsnő megjelent a zongorista mögött. Lassan jött egy férfiba karolva. John Wayne egy kicsit feljebb tolta a kalapját. Hunyorogva nézte a párt. A férfiban Brad Pittet ismerte fel, aki kedvesen mosolygott a bájos, azonban halott infánsnőre.
Ekkor szólalt meg az ébresztőóra. Reggel hat. Erika kipihenten pattant ki az ágyból. A macska várakozva nézett rá. Üdvözlésképpen nyávogott. Majd, mint aki jól tudta, mi következik, türelmesen ült az ágy lábánál. Szombat volt. Az utcán alig volt még élet. Egy-egy autó ment el néha. Erika azonban készülődni kezdett. Először a fürdőszobába ment. Katonás mozdulatokkal végezte a reggeli szertartást, nyoma sem volt fáradtságnak, vagy az ilyenkor szokásos nyögős hangulatnak. Aztán a konyhába ment: vizet tett fel egy lábosban, kávét főzött, majd virslit vett elő. Gyönyörűen megterített: pipacsos abrosz, virágos szalvéta, tányér és csésze két személyre. A polcról egy hatalmas albumot vett le. Lapozgatni kezdte, mintha keresne valamit. Az albumban színészek, híres emberek képei voltak. Erika hosszasan válogatott közöttük. Végül Jude Law mellett döntött. Kivette a képét, és a polcon található keretbe csúsztatta. Aztán elhelyezte az asztalon. Kitette a virslit, mindkettőjüknek, teát töltött a csészékbe. Reggeliztek. A macska ekkor már az asztal alatt dorombolt, és várta az adagját. Amit hamarosan meg is kapott, mivel Jude Law szinte semmit sem evett. Erika leszedte az asztalt, elpakolt, elmosogatott. Bement a szobába. Ekkor újabb albumot vett elő. Ebben különféle színésznők voltak láthatók különféle szerepeikben. Végül Renée Zellweger képe mellett döntött, aki Bridget Jones szerepében feszített az egyik képen. A képet kivette, és az ágyra tette. A szekrényben keresett egy olyan ruhát, ami nagyon hasonlított a képen láthatóhoz, elővett egy hasonló cipőt, egy hasonló kistáskát, majd a haját igyekezett úgy összefogni, ahogy a képen a színésznőé volt. Mikor ezzel kész volt, megragadta az előszobában lévő kosarát, megsimogatta a macskáját, és elindult a piacra. A tizediken lakott. Utált itt lakni, de nem nagyon álmodozhatott másról, sőt ennek is kellett örülnie. Egy idős nagynénjétől örökölte a lakást. Egyedül lakott. Mindig egyedül lakott. Szombatonként piacra járt. Szeretett odajárni. Igyekezett minél korábban menni, hogy elkerülje a tömeget. Erre több oka is volt. Először is, az árusok csak rá figyeltek. Másodszor: a piac számára felért egy fellépéssel, ahová a legszebb ruháit vette fel, és tömegben nem nagyon érvényesült volna. Tehát szinte elsőként érkezett a piacra. Királynőkét vonult végig a pultok között, ahol álmos szemű árusok rakták ki a portékáikat. Mindenki régi ismerősként köszöntötte Erikát. Aki élvezte a helyzetet, és először rituálisan végigvonult, majd csak a másodszor lépett oda egy-egy pulthoz közelebbről mustrálni az árukat. Rengeteg mindent vett: leveszöldségeket, burgonyát, gyümölcsöt. Csak egy szempont vezérelte, mindet másnál venni. Az eladók csak vele foglalkoztak, csak őt nézték, csak az kívánságait lesték. De lassan megtelt a piac, és a műsornak vége lett. Erika látta, hogy egyre nagyobb lesz a kapkodás, tolongás. Ekkor eljött. Néhány utcányit cipelte a csomagot, ott aztán az egészet kidobta egy kukába. Nem volt szüksége ennyi mindenre, meg aztán nem is azért vásárolt. Inkább még tett egy sétát a parkban. Egy padon egy szerelmespár ült. Erika hosszasan nézte őket. A fiú hasonlított Jude Lawra. Ezen elgondolkodott. Aztán leült egy padra. Onnan nem láthatta a párt, de jobb is volt. Behunyta a szemét. Látta John Wayne-t, ahogy leszáll a nyeregből, a lovat a zongorához köti, majd odamegy Brad Pitthez, és egy jókorát behúz neki. Brad Pitt tuskóként terült el a prérin. Az infánsnő felsikoltott, sőt elájult. John Wayne gyengéden a karjába vette, és a lovához vitte. Elég tiszteletlenül, de mint egy zsákot, úgy hajította fel az infánsnőt a lóra. Majd ő is nyeregbe szállt. John Wayne a prérik hőse ellovagolt. Brad Pitt, aki időközben magához tért, szomorúan nézett utánuk. A zongorista az izgalmak hevében, melléütött, emiatt módfelett mérges lett. Dühösen lecsapta a zongora tetejét, felkapta a kottáit, és elindult a lakótelep felé. Erika közvetlen szomszédja volt. Ő is egyedül lakott.
Erika is hazaindult. Ebédidő volt. A lakásokból edényzörgés hangjai hallatszottak ki. Rántott hús szag terjengett a lépcsőházban. A lány zongorista szomszédja gyakorolt. Erika főzés közben hallgatta a zenét. Megint csodaszépen terített meg, és megint két személyre. Levette az albumot. Sokáig nézegette. Egyre türelmetlenebb lett. Végül dühösen az egészet a kukába dobta. Kilépett a lakásból. Becsengetett a szomszédjához. A zene abbamaradt. A zongorista ajtót nyitott. Erika némán állt az ajtóban. Nem tudott megszólalni. A zongorista, aki még mindig pizsamában volt, kérdőn nézett rá. Erika nagy nehezen tudta csak kinyögni.
- Gondoltam, meghívom ebédre –mondta a lány.
A fiú bólintott, majd becsapta az ajtót. Erika ott állt leforrázva. Szomorúan ment vissza. Újságokat vett elő az ágya alól. Az egyikből kivágta Micimackó képét. Azt tette a keretbe. Már majdnem nekiláttak az ebédnek, amikor megszólalt a csengő. Erika meglepődött. Senki sem szokott hozzájárni. Ajtót nyitott. A szomszéd zongorista volt az. Csak most már farmer és egy pulcsi volt rajta.
